Végelszámolás Posted in: Egyéb kategória

1987-ben írtam volt valahol (persze pontosan tudom, hol), a világ jövőjéről, „Csak egy jövőnk volt” címmel. Jó húsz év múltán, valamikor 2008 táján egy régi ismerősöm azzal fogadott: nem is tévedhettél volna nagyobbat: még mindig itt vagyunk. És tényleg: még itt vagyunk, és jövőnk épp úgy nincs, mint ahogyan nem volt 1987-ben sem. Persze az óta eltelt 24 év, és jól-rosszul, de még éldegélünk, a világunk megy előre, a gyermekeink cseperednek, szóval az élet megy tovább.

Akinek jövőként elég volt ez a majd 25 év, most megnyugodhat. Ez végül is eltelt, ez az övé, ezt már senki nem veheti el tőle. De mit szóljon az, aki a jövőt nem csak saját sorsához igazítva méri, de gyermekeire is gondol, vagy valamikor ebben az elmúlt 25 évben látta meg a napvilágot, s ami nekünk jövő volt, neki csak múlt és jelen. Hisz az ember – mai napság persze – huszonéves kora előtt nem igazán gondol a jövőre…

Jövőnk a múltba veszett, a szó szoros, de átvitt értelmében egyaránt. Az előttünk álló idő alig valamire való csak, leginkább talán számvetésre. Mert 2010 az igazság pillanatát hozta el azoknak, akik még látnak, vagy látni vélnek, s ma úgy tűnik, 2011 csak áthelyezi a hangsúlyokat, kiemeli a körvonalakat. S hogy a kép a maga lesújtó mivoltában bontakozhasson ki a szemünk előtt, szakadjunk el a valóságtól, mert – bármily különös – így tisztábban láthatjuk azt.

Már iskolás koromban gyanakodtam, amikor arról olvastam, az ember az állatvilágból emelkedett ki. E gondolat valahogy nem helyénvaló. A süllyedés és az emelkedés mindig csak valamihez képest történhet, s ami egy nézőpontból felfelé indul, a másikból lefelé zuhan. Az állatvilágból kiemelkedő ember, ha fordítunk a nézőpontunkon, épp a természet rendjéből esik ki. Ha valaki valamilyen renddel szembeszegülve építi fel saját világát, leginkább arra kell ügyelnie, legalább annyi ereje legyen, mint amilyen erővel az adott rend őrei a törvényes keretek közé akarják őt kényszeríteni.

A természet rendjéből kizuhanó ember léte az energiától függ. Ha elég van belőle, szembe tud szállni a természet visszacsatolásaival, ha nincs, sorozatos katasztrófák rengetik meg világát s döntik pusztulásba. Mindez szinte magától értetődő. Addig, amíg olcsó energiánk van, harcolhatunk a vízzel, a széllel, dacolhatunk aszállyal, felhőszakadással, tornádóval és földrengéssel. Abban a pillanatban azonban, amint erőforrásaink ehhez kevésnek bizonyulnak, a természet ellen vívott háborúnk is véget ér.

Ha most ennek fényében tekintjük át az elmúlt éveket, szörnyű gyanúnk támadhat. Kezdjük mindjárt azt elején. Az egy főre vetített energia felhasználásunk nem nő, csökken. Mindez aprócska jel, mely arra utal, a növekedés már nem tud lépést tartani a rendszer elvárásaival. A fejlődés motorja köhög, s időnként kihagy. A helyzet persze nem tűnik vészesnek, ráadásul mindezért felelőssé lehet tenni a túlnépesedést. De itt van mindjárt a következő jel. 2005 óta az olajkitermelés nem növekszik. Igaz, egyelőre nem is csökken. Az emberiség saját időléptékében egyfajta olajplatóra érkezett. Mindez azonban azt jelenti, egyre kevesebb erőforrás és eszköz áll rendelkezésére a természet ellen vívott háborújához. A háború viszont egyre kegyetlenebb. A természet egy kicsit magasabb fokozatra kapcsolt. Nem véletlenül. A rend elsősorban arról szól, minél nagyobb erőt vetek be ellene, annál nagyobb erővel válaszol. És nézzük csak: a világ öt legjelentősebb élelemtermelő vidékein az elmúlt évben egymást érték a katasztrófák. Mondhatni az ötből mindössze öt esetben sikerült csatát vesztenünk. Vegyük sorra ezeket.

Elsőként itt van Észak-Amerika, a veszteségek 50-60% körülire tehetők, melyből „mindössze” 15-20%-ban részesednek a különféle természeti csapások. A maradék 40-55%-ért a bioüzemanyag-termelés a felelős. Mondhatni, itt sikerült öngólt lőnünk. A következő helyszínünk Kína, ahol aszály tizedelte a termést, aztán Oroszország, Ukrajna, ahol szintén, ezt követi az ugyancsak szárazságtól sújtott Argentína, és a sor végét Ausztrália zárja, ahol megkaptuk azokat az esőket is, melyek máshonnan hiányoztak. De ezzel még nincs vége a sornak. Ezek közül a katasztrófák közül kettő olyan jellegű volt, melyekre korábban nem volt példa. Az oroszországi aszály és az ausztráliai özönvíz műsoron kívüli volt, ha tetszik. Mintha a természet egyre nagyobb erőket vetne be ellenünk. És persze hasonlókép a pakisztáni árvizek és az európai esőzések esetében is.

A Sajón levonuló árhullám, illetve az általa okozott árvizek valódi oka az elképzelhetetlenül nagy vízmennyiségben keresendő. Amikor eleink megtervezték Miskolcnál az árvédelmi töltéseket és a vasúti, továbbá a közúti átereszeket, egyszerűen nem gondolták, hogy ennyi víz jöhet egyszerre ezen a folyón. A rendszer sokkal kisebb víztömeghez készült, s nekünk egyszerűen nem volt annyi erőforrásunk, hogy ezt az új helyzetet kezelni tudjuk. Hasonló volt a helyzet a Bodrogközben, ahol, ha épphogy is, de végül is helytálltak a szivattyúk. Május és június vészterhes napjaiban mintegy 25 millió m3-nyi vizet emeltek át. Néhány órás áramszünet elég lett volna ahhoz, hogy Sárospatak, Karos, Karcsa, Pácin, Cigánd, Tiszacsermely, Tiszakarád és Györgytarló között szinte összefüggő vízfelület alakuljon ki, kisebb-nagyobb szigetekkel tarkítva. A gond itt is az volt, mint a Sajó esetében. Erre egyszerűen nem számítottunk. S igaz, itt még volt elég erőnk a mentesítéshez, ám a jelen fenyegető jövőt vetít elénk: ha az energiaválság súlyosbodik, a legközelebbi belvizek a nyakunkon maradhatnak.

A lényeg tehát, hogy a rendszerünk addig maradhat stabil, amíg elég energiánk van a természeti visszahatások és katasztrófák elhárításához, illetve a következmények kezeléséhez. 2010-ben Oroszországban, Pakisztánban, Ausztráliában, a Sajó mentén az erőforrásaink ehhez már kevésnek bizonyultak. És elkövetkezett 2011 tavasza, a Japán földrengés. És bebizonyosodott, amitől régóta tartottunk. Az emberiség ereje elfogyott, a háborút, amit mi kezdtünk, ím, elveszítettük. A bizonyosságot nem a földrengés, a szökőár, de még csak nem is az atomerőmű balesetek jelentik. Bár ha megnézzük, most mire hivatkoznak, ugyanazt látjuk, amit a Sajó mentén. Erre nem számítottak:

„Összességében ki kell hangsúlyozni, hogy rendkívül nagy földrengés érte Japánt, melyet jelentős cunami (szökőár) követett. Azóta is – így többek között az atomerőművek üzemzavarainak kezelése közben – több mint húsz hatos magnitúdójúnál nagyobb utórengés következett be, melyek további műszaki problémákat okozhattak. A villamos- és gázhálózat, a vasúti rendszer, a közúti közlekedési utak súlyosan károsodtak. A természeti csapások következtében az atomerőművek terhelése – vélhetően – meghaladta azt a szintet, amit a tervezés során feltételeztek.” – részlet Aszódi Attila sajtó közleményéből.

Nagyon hasonló sajtóközleményt adhattak volna ki a Sajó árvizével, a pakisztáni árvizekkel, az oroszországi aszállyal és tűzvésszel, Ausztrália özönvizeivel stb. kapcsolatban is. A természeti csapások következtében az adott védművek, gazdaságok, társadalmak terhelése – vélhetően – meghaladta azt a szintet, amit feltételeztünk, és természetesen azt a szintet is, amely esetében még sikerrel védekezhettünk volna. A tendencia egyértelmű. A kérdés már csak az, Japán gazdasága talpra áll-e, illetve, e válságok együttes hatása milyen fokban hat a világgazdaságra? Érthetőbben és lényeglátóbban megfogalmazva: most dől-e össze az emberi civilizáció kártyavára, vagy ehhez meg kell várnunk a következő csapássorozatot.

Akár így, akár úgy, ami ma a világon történik – gondolva itt az Arab-világ eseményeire is – a globális civilizáció összeomlásának kosztümös főpróbája, mely bármikor a végső nagyelőadásba folyhat át…